Transylvania Trust

Torockó térkép

Turistatérkép / Az Értékvédő Program

Célok, elvek, eredmények

A Torockó Értékvédő Program immár tíz éve a település építészeti értékeinek aktív, ösztönző jellegű védelmére törekszik. Műemlékvédelmi szakmai körök kezdeményezésére azzal a céllal jött létre, hogy Torockó nagyon értékes, de veszélyeztetett építészeti örökségének átalakítását megakadályozza. Dr. Román András előterjesztése nyomán Budapest V. Kerületének Önkormányzata 1996-ban úgymond örökbefogadott két erdélyi települést: határozatot hozott Torockó és Énlaka építészeti öröksége megőrzésének anyagi támogatására. Az értékvédő program eszköze egy támogatási rendszer, melynek technikai lebonyolítását Torockó esetében a kolozsvári székhelyű Transylvania Trust Alapítványt végzi.

1996-tól kezdődően Torockón mintegy 130–140 ingatlan tulajdonosa veszi át évente egyszer a havi fizetés nagyságrendjének megfelelő karbantartási támogatást („A keret”). A támogatás folyósításának három feltételét a támogatási szerződés tartalmazza: a tulajdonos elvégzi háza körül a megfelelő karbantartási munkálatokat, épületei értékes építészeti és utcaképi elemeit nem változtatja meg, illetve változtatási szándékaival szaktanácsért az alapítványhoz fordul, és az alapítvány ajánlásai szerint cselekszik. A pályázati úton szétosztott helyreállítási támogatás nagyobb munkálatok elvégzését teszi lehetővé („B keret”).

A Torockó Értékvédő Program a műemlék-tulajdonosokkal és a helyi önkormányzattal való együttműködésen alapszik. A program műemlékvédelmi stratégiája elsősorban a még megmaradt értékek továbbörökítését, ápolását tűzte ki célul.  Nem törekszik valamely korábbi állapot mindenáron való visszaállítására, sem a jelenlegi helyzet merev rögzítésére, ezzel ellentétben azt szeretné elérni, hogy a hagyományos értékek megtalálják a helyüket a település jövőbeli, egészséges gazdasági fejlődésen alapuló életében. Természetesen ez az elv a gyakorlatban ingatlanonként mást és mást jelent, és legtöbb esetben valamilyen kompromisszum megkötését feltételezi.

A program indulásakor a cél elsősorban a műemléki szempontból nem megfelelő változtatások elkerülése volt. (A település egyes házain eszközölt beavatkozások előrevetítették azt a barkácsolási kedvet, amely – mint a szomszédos Torockószentgyörgy esete mutatja – súlyosan károsíthatta volna az építészeti összképet.) A támogatási rendszerrel az esetek döntő többségében ezt ki lehetett küszöbölni, sőt a felvett összegek azt eredményezték, hogy a faluban rendszeressé vált a karbantartás, és az épületállomány állapota látványosan javult. A legfontosabb eredménynek az tekinthető, hogy a program tíz éves működése alatt megváltoztatta a település lakóinak a hagyományos építészeti értékekhez való viszonyát, a torockóiak ma már nem szégyellik a műemlékjellegű épületeket, hanem megőrzésükre törekednek.

A műemlékvédelmi rendszer első tíz évében Torockón a támogatott ingatlanok 96%-ában az adományok értékét 100–150%-al meghaladó összeget fordítottak önerőből – gyakran ismételten – karbantartásra, javításra. A pályázati úton elosztott – helyreállítási támogatásból – eddig mintegy 70 épületen végeztek el restaurálási, szakvéleményezési, tervezési és felmérési munkálatokat. (Csupán 2000-ben az Europa Nostra díjátadás hatására, – egyetlen nyár alatt 111 épületen – dolgoztak, mintegy 20 épület esetén átfogó homlokzatfelújítás történt.)

A program stratégiájának része a tulajdonjog alapú védelem. Budapest V. Kerületének Önkormányzata, az alapítvány jogi keretei között, 1998-ban megvásárolt Torockó főtérén egy lebontásra ítélt, klasszicista ízlésű polgárházat, melynek sikeres helyreállítása, és a hasznosítás érdekében új épületrésszel történő kiegészítése 2004-ben befejeződött. Az épületet a továbbiakban a támogató vendégház céljaira fogja hasznosítani.

2000-ben az alapítvány további két veszélyeztetett ingatlant vásárolt meg: az 1749-ben épült lakóház a torockói néprajzi tájegység leghitelesebben megőrzött népi építészeti emlékének tekinthető, az 1668-ra datált, súlyosan lepusztult jobbágyház pedig a Kárpát-medence egyik legrégebbi parasztháza. Az IHBC-vel (Institute of Historic Building Conservation) közösen szervezett Építettörökség-felújító Szakképző Program keretében, angol és erdélyi ácsmesterek irányításával 2002 nyarán megvalósult ez utóbbi ház szerkezeti helyreállítása. Az alapítvány mindkét épületben a nagyközönség által látogatható tájházat szeretne működtetni. 2001-ben sikerült a nagy-britanniai IHBC támogatásával az 1749-ben épült ingatlannal egy telken levő XIX. századi lakóházat is megvásárolni, majd 2002-2005 között funkcionálisan felújítani, ezzel egyesítve az eredeti telket. 2005 júniusában az alapítvány itt diákok, kutatók számára kialakított vendégházat nyitott meg.

A műemlékvédelem szakmai alapját a 160 hagyományos ingatlan – 1996-ban gyűjtött – építészeti adatait tartalmazó számítógépes adatbázis, és az állandó építészeti kutatómunka képezi. Az adatbázisban szereplő épületek műszaki felmérése nagyrészt az 1996–1998 között szervezett diáktáborok során készült el.  Ily módon a program figyelemreméltó oktatási célt is szolgált, a táborokban részt vett 41 diák a felmérési technikák elmélyítése mellett a népi építészet és a műemlékvédelem általános elveivel is megismerkedhetett. Ugyanakkor a helyreállítási folyamat, mely munkát biztosít a helyi kőművesek, ácsok számára lehetőségeket teremt a műemléképületek felújításával kapcsolatos sajátos szakmai fogások oktatására, a hagyományos mesterségek továbbörökítésére.

A támogatások rövid távú anyagi motivációja mellett a faluturizmus adta lehetőségek hosszú távú anyagi előnyeit az alapítvány már a műemlékes folyamatok elindításakor ismertette a falubeliekkel, körvonalazva, hogy a felújított műemlék bevételt teremtő vendégházként is üzemeltethető. A műemlékvédelemnek is köszönhető növekvő idegenforgalmi vonzerő hatására a településen eddig mintegy 40 tulajdonos szerezte meg, részben az alapítvány szakmai hozzájárulásával és támogatásával a faluturizmus működtetéséhez szükséges engedélyeket – az idegenforgalom pedig a település legerősebb ágazatává vált.

A faluturizmus terjedésével – egyre gyakoribb a funkcionális átalakításra, illetve új ingatlan építésére való igény. Erre a kihívásra az alapítvány a műemléki védettség jogi és hatósági életbeléptetésével, részben pedig a tervezési folyamat támogatásával próbál válaszolni. 1997-ben a helyi védelmi szabályzat előkészítéseként elkészült az általános rendezési terv műemlékvédelmi tanulmánya, majd az alapítvány felterjesztése eredményeként a Műemlékek Országos Bizottsága 2000 októberében elfogadta Torockó teljes belterületének építészeti és urbanisztikai védett övezetté nyilvánítását. Ez a státus országos szintű jogi műemléki védettséget jelent Torockó hagyományos épületei számára: a völgy teljes területén csak műemlékes szakhatósági engedéllyel lehet bármilyen építészeti beavatkozást végrehajtani. Mitöbb, 2004-től alapítványunkat a szakhatóság elővéleményezési jogkörrel ruházta fel. Így az értékvédő program ösztönző jellegének hiányosságait ellensúlyozhatják a műemlékes szabályozások megszorításai, de sajnos a törvények rugalmas alkalmazása Torockó esetében is aggodalomra ad okot.

A program ügyvezetését az alapítvány részéről a programigazgató végzi, a támogatások mértékének, és szakmai prioritásoknak a meghatározása a programvezető bizottság, a műemlékvédelmi és népi építészeti szakemberekből, építészekből, valamint a budapesti és torockói önkormányzat képviselőiből álló „kuratórium” feladata. Az építészeti tervek elbírálását, jóváhagyását szintén e testület tagjai végzik.

A Torockó Értékvédő Program, az Europa Nostra Bizottság 1999 novemberi döntése értelmében, elnyerte az Europa Nostra Díj – romániai műemlék-helyreállítás számára először megítélt – érem fokozatát. A díj megítélésében, az elért eredmények mellett szerepet játszott a program összetettsége: a torockói értékvédelem követhető példája az önkormányzatok határokon is átnyúló partnerkapcsolatára, valamint az ingatlantulajdonosok és egy szakmai civil szervezet együttműködésére épülő műemlékvédelmi programnak egy olyan régióban, ahol a gazdasági és társadalmi változások egyértelműen veszélyeztetik az építészeti örökséget.

Helyreállítások

A falu mintegy 160 népi építészeti műemlékén sokféle beavatkozást sikerült elvégezni. A munkálatok tárgya minden esetben a műemléki ingatlan volt. Leggyakrabban, épületenként szakaszosan dolgoztak, átfogó, teljes helyreállításról, a magas költségek miatt, csak kivételes esetekben lehetett szó. A legtöbb munkálat homlokzat-helyreállítás, tető- illetve héjazatjavítás, szerkezeti beavatkozás vagy gyorsbeavatkozás volt. Néhány éve kezdődött el, elsősorban az utcakép javítása érdekében a régi, díszes fakapuk helyreállítása, valamint az oda nem illő fémkapuk hagyományos kialakítású új kapura történő cseréje. Szintén utcaképi hatásuk miatt kezdeményeztük nem hagyományos ingatlanokon elvégzett munkálatok támogatását. Két éve a temető karbantartásának ösztönzését is napirendre tűztük. Településrendezési (a köztereket, utcákat érintő) kérdésekben az alapítvány elsősorban tanácsadás, tervezés szinten tud részt venni, ám 2006-ban a közkutak, vajorok rehabilitálását is tervbe vettük.

A munkálatok jelentős része a tulajdonosok kezdeményezésére, saját, vagy felfogadott helyi mester munkája révén valósult meg. Ritkábban az alapítvány kérte fel a tulajdonosokat egy-egy elengedhetetlenül szükséges beavatkozás elvégzésére. Az éves általános támogatásból (A keretből) megvalósuló munkálatok esetén pénzügyi elszámolási kötelezettség, vagy határidő betartása a tulajdonosokat nem terheli. Szorosabb kereteket szab a pályázati úton elnyerhető helyreállítási támogatás, melynek mértéke is jelentősebb (B keret). A kuratórium szakemberei elé évente általában 40–60 kérés kerül. A testület a folyó évi prioritások alapján, a munkálat fontosságát, megvalósíthatóságát, valamint az ingatlan építészeti értékét figyelembe véve dönt, kiválasztva a 8–12 nyertest. A tulajdonosoknak az alapítvány közvetlen ellenőrzése alatt, a támogatás összegét önerőből kipótolva, határidőre kell elvégeztetnie a munkálatot. A szerződéses feltételek be nem tartása, vagy akár utólagos megszegése a támogatás teljes visszafizetésére kötelezheti a kedvezményezettet.

Homlokzatkonzerválás és restaurálás

A homlokzatjavítások, tatarozások, restaurálások szinte folyamatosan jelen voltak a Torockó értékvédő program mindennapjaiban. Az épületek valamennyi elemére, de talán a homlokzatokra az átlagosnál is jellemzőbb volt az elhanyagoltság, a folyamatos karbantartás hiánya. A korábbi gyakorlatnak megfelelően a torockóiak évente kétszer meszelték házuk homlokzatát, húsvét és az őszi hálaadás ünnepe előtt. Ez a gyakorlat a kommunista rendszer évei alatt teljesen megszakadt, a mészvakolattal burkolt homlokzatok állapota ezért általában elhanyagolt, repedezett volt, a falakat gyakran vakolatleválások tarkították. A hibák hangsúlyozottan jelentkeztek az agyaggal tapasztott és meszelt homlokzatok esetében.

Sajátos károsodási tényező a nedvesedés. Tekintettel az altalajban sok helyen előforduló, helyüket gyakran változtató forrásokra, és ebből fakadóan a talajvíz egyenlőtlenségére, a felszívódó talajnedvesség jelentős mértékben károsította a lábazatok egy részét. A hatást fokozta az el nem vezetett csapadékvíz, vagy a korábbi nedves foltok, leválások cementes habarccsal való kijavítása.

Előfordultak egyenlőtlen süllyedésből adódó nagyobb repedések is, bár ez a házak nagy többségére nem volt jellemző.

Meg kell említeni az utólagos beavatkozásokból fakadó építészeti esztétikai károsodásokat, korábbi tatarozásokkor nem egyszer a homlokzat színét változtatták meg, vagy egyes építészeti díszítőrészleteket távolítottak el, esetleg a nyílászárókat cserélték ki. Leggyakrabban cementes újravakolással a házak lábazatát károsították.

A homlokzatokon az elmúlt évek során végzett munkák jelentős részben javítások, meszelések, hagyományos szóhasználattal tatarozások voltak: javították a vakolat műszaki és esztétikai állapotát, konzerválva a műemléki értékeket. Meszes habarccsal kijavították a vakolat repedéseit, leválásait, majd több rétegben újra meszelték azt.  A beavatkozás mértéke a vakolat állapotától és nem ritkán a gazda buzgalmától függött. Néhány szélsőséges esetben a díszítéseken kívül a teljes vakolatot leverték, és újjal helyettesítették, a másik végletként pedig előfordult az egyszerű karbantartó jellegű rámeszelés is. Ahol ezt a szerkezeti károsodások indokolttá tették, megtörtént e repedések zárása habarcsbevitellel. Ahol indokolt volt, szorgalmaztuk az eredeti homlokzatszín, (leggyakrabban a fehér) visszaállítását. Amennyiben a kutatás eredményeként ezt hitelesen meg lehetett tenni, visszaállítottuk az eredeti díszítéseket, az eredeti nyílászárókat, feltártuk a befalazott kőrészleteket, díszítéseket.

Az alapítvány szigorúan előírta a meszes habarcs használatát. Ennek ellenére távolról sem zökkenőmentes folyamat a lakosságot leszoktatni a cement használatáról. Elsősorban a régi rendszer házgyári tapasztalatain felnőtt, idősebb kőműves mesterek tanúsítanak kevés rugalmasságot. Mégis eredménynek tekinthető a cement mennyiségének csökkentése, majd fokozatos elhagyása. A fiatalabb, és műemlékvédelmi szakoktatásban részt vett szakemberek hozzáállása lényegesen jobb.

A torockói házak koruknál fogva nem rendelkeztek semmilyen vízszigeteléssel, az utólagos vízszintes szigetelés elhelyezése bonyolult és költséges, a vegyi módszerek drágák és minőségileg bizonytalanok. Aláfalazással egybekötött utólagos vízszintes szigetelést egy esetben sikerült elvégezni. Igyekeztünk rávezetni a tulajdonosokat arra, hogy a cementes lábazatok, járdák, belső burkolatok mennyire ártalmasak, meggyőzni őket, hogy ezeket távolítsák el, tegyék lehetővé a falak szellőzését, és csak ennek eredményeként várhatják a falnedvesség számottevő csökkenését. A nedvesedés megszüntetése érdekében általában hagyományos páraáteresztő vakolatok használatával egybekötött javítást javasoltunk, tudatában annak, hogy a kis felületen véghezvitt néhány évenkénti lábazatjavítás torockói viszonylatban még mindig olcsóbb és megvalósíthatóbb, mint egy hosszú távú sikert biztosító átfogó beavatkozás. Néhány tulajdonos alkalmazott a kereskedelemben kapható, falszáradásra javasolt, habarcshoz hozzáadható olcsó „csodaszert”, ám ezek közül egy munkálat sem bizonyult sikeresnek. Mindenhol törekedtünk a nedvesség okainak megszüntetésére, felhívva a figyelmet a karbantartás hiányából, vagy helytelen csapadékvíz elvezetésből fakadó hibákra. A falnedvesedés okainak részletes és ismételt elmagyarázása ellenére nem beszélhetünk teljes sikerről, a tulajdonosok jelentős része kitartott a korábbi cementes lábazatok, járdák, burkolatok mellett. Mitöbb az új burkolatok elhelyezésénél se mindig alkalmazták megfelelően a javasol részletmegoldásokat, és természetesen szembesültek ezek következményeivel.

A homlokzatok helyreállításában mind a tulajdonosok mind az alapítvány szempontjából is az utcai homlokzatok jelentettek prioritást. A program első éveiben az ingatlanok jelentős részénél ez megvalósult, és egyre több oldalhomlokzat helyreállítása is sikeresen lezárult. Harmadik lépcsőben az alapítvány ösztönzésére, a helyreállítási támogatási pályázatok révén elkezdődött a szomszédos telek felé néző hátsó homlokzatok helyreállítása is. Elsőként a Felső Piacsor öt ingatlanja nyert el ilyen támogatást. A helyreállított sor szépsége elnyerte a lakosság tetszését, és a kezdeményezés követőkre talált.

Tapasztott homlokzatokon kisebb karbantartási munkálat a leválások kiegészítése, majd simítása. Ritkábban a régi tapasztás jelentős részének eltávolítása után új anyagból, ám hagyományos módszerrel sikerült a homlokzatot helyreállítani. A falu társadalmi rétegződésére jellemző, hogy ezt a munkát magára adó mesterember nem vállalja el, szégyelli, ugyanis a hagyományok szerint a cigányok, illetve a társadalom peremére szorult szegény lakosok, nem ritkán asszonyok végezték. Ezért jelentősebb munkát igénylő tapasztás elvégzésére a kolozsvári falumúzeum szakmunkásait kellett igénybe vennünk.

Érdekes eredményei a programnak a nem hagyományos épületeken történt homlokzati beavatkozások. Részben az utcakép megőrzését célzó támogatás reményében, részben az általános folyamattól kedvet kapva egyes tulajdonosok alapítványi támogatás nélkül is tatarozták az ötvenes években vagy még később épült házuk homlokzatát, az esetek nagy részében fehérre meszelve ezeket. E folyamat felgyorsítása érdekében 2004-től alapítványunk pályázati úton évente támogatja egy-egy ilyen ingatlan vakolását. Ily módon jelentősen javult a település összképe.

Héjazatjavítások

A torockói héjazatok túlnyomó többsége hódfarkú vagy préselt cseréppel fedett. Javításuk elsősorban a cserepek átrakását, a hibás darabok pótlását jelentette. A hagyományosabb köríves záródású, hódfarkú cseréppel fedett házak esetében az új cserép beszerzése nem könnyű feladat. Egyes tulajdonosok jó minőségű bontásból vásárolt anyaggal oldották meg a kérdést. A nemrégiben Nagyszebenben újraindult gyártás eredményeként egy felső-piacsori házon sikerült új anyaggal elkészíteni a kiegészítéseket. A hagyományoknak megfelelően a cserépátrakást sávosan végezték.

A XVIII. századi ingatlanok eredeti héjazata fenyőfazsindelyből készült, amit a Mócvidékről szereztek be és móc zsindelyezők vertek fel. A legtöbb ilyen héjazat annyira korhadt volt, hogy már a XX. század elején kátránypapírral, vagy a tehetősebbek bádoggal borították. Az ilyen tetők karbantartása, főleg a kátránypapír esetén nagyon nehézkes, és egyáltalán nem tartós, ennek ellenére készültek ilyen munkák. Három épületen – egy 1668-ban, egy 1749-ben épült lakóház, és egy szintén XVIII. századi ház rekonstrukciója során – készült teljes tetőrestaurálás. A Torockón talált zsindelyek és zsindelyezés mintájára, a helyszíni kutatások eredményeinek figyelembevételével a házakra székelyvarsági zsindelyezők saját készítésű, hasított zsindelyt vertek fel. Az új zsindely minden esetben a helyszínen talált zsindelydarabok alapján volt méretezve. A tetőidom meghatározását, a zsindely felrakásának módját, a díszítések kiképzését helyszíni kutatások, a még létező zsindelyhéjazat szerkezetének ismerete segítette elő. A füstlyukak helyét hiteles módon, ám ennek szerkezetét, formáját analógiák alapján terveztük. A két XVIII. századi ingatlan helyreállításánál fűrészelt falécezetet, az 1668-as háznál bárdolt léceket használtunk. A zsindelyhéjazatokat a rovar és gombakárok ellen utólag vegyi anyagokkal szakember kezelte.

A kis számú bádogtető konzerválását, a hiányzó vagy károsodott lemezrészek cseréjével, majd korrózió-ellenes kezelésével és lefestésével oldottuk meg. A javítások általában pontszerűek voltak, egy házon sikerült átfogó konzerválást elvégezni. Nem alapítványi munkálat volt az iskola bádogtetejének cseréje. Sajnos a munka nem szakszerűen, fényes bádogból készült, a korrózióellenes festékréteg felhordását elmulasztották.
Szerkezeti beavatkozások

Tetőszerkezeti beavatkozásra értelemszerűen sor került a zsindelyes tetők helyreállításánál. Két esetben a tetőszerkezet új anyagból való rekonstrukcióját valósítottuk meg, de az 1668-ban épült háznál nagyon aprólékos és példaértékű beavatkozásra is sor került: itt a régi fedélszék károsodott elemrészeit helyettesítettük csupán. A felhasználásra kerülő új anyag megmunkálásában hagyományos módszereket (bárdolást, faszeges kötéseket, hagyományos illesztéseket) alkalmaztunk. Két házon helyreállítottuk az időközben megváltoztatott tetőidomot, azaz a kontyolt tetőformáról visszatértünk a csonkakontyos vízvetős formára. Mindkét esetben értelemszerű volt az új anyag felhasználása. Sajátos tetőszerkezeti gyorsbeavatkozásra volt szükség a 78. számú ház esetében.

Alapvetően különbséget kell tennünk a kőfalazatok és fafalazatok károsodásai és az ebből következő falszerkezeti beavatkozások között. A kőfalazatok repedései elsősorban a habarcs gyengeségéből, a kövek szabálytalan formájából adódnak, oka legtöbbször az egyenlőtlen süllyedés, vagy az összeszövés hiánya, esetleg egyes falrészek elmozdulása. Az egyenlőtlen süllyedés okát legtöbbször az alapozás kis mélységében határoztuk meg, ám az aláfalazásos megerősítésre anyagi fedezet nem volt. Ilyenkor a tüneti kezelés, tehát a repedések zárása, és vakolása után, fél év, egy év múlva szinte ugyanott megjelennek az új repedések. Átfogó szerkezeti beavatkozásra a 15. számú ingatlan esetében került sor, itt teljes szerkezeti felújítás történt. Egyedi megoldást igényelt a 16. számú ház megerősítése, ahol egy ív fölött elhelyezett tehermentesítő gerenda korhadása okozott omlásveszélyt.

A fa szerkezetű falazatok károsodását a fa anyagának pusztulása, korhadása okozza. Ilyenkor a szerkezet felépítésének megtartása mellett a károsodott anyagok cseréjével próbáltuk a problémát megoldani. Értékes szakmai tapasztalatnak bizonyult a 260-as számú ház teljes helyreállítása, illetve a 208-as ingatlan rekonstrukciója.

Pontszerű beavatkozásra volt szükség a 132. alsó-piacsori ház pincefödéme esetében, ahol az utcai fal és az bejárat mentén a fiókos dongaboltozat helyi – már korábban betonnal megerősített – beszakadása veszélyeztette a födémet.

Funkcionális beavatkozások

A funkcionális beavatkozások legnagyobb része a jobb lakhatóság és az idegenforgalom kiszolgálására irányult. Elsősorban fürdőszobák beépítését kellett megoldani. Helyük kiválasztásánál az alapítvány igyekezett jelen lenni, és álláspontját határozottan érvényesíteni. Az elv a meglévő helyiségek felhasználása, esetleg válaszfalakkal történő elosztása volt, indokolt esetben kisebb kiegészítés építése. Volt rá példa, hogy a fürdőszobát hagyományos szerkezetű faépületben, esetleg melléképületben helyezték el, ezekben az esetekben figyeltünk arra, hogy az eredeti anyagok ne sérüljenek, a látható felületek értéke megmaradjon. Törekedtünk a régi nyílászárók megőrzésére. A szerelési munkálatok jelentős része a tulajdonos saját erőforrásaiból, saját munkával valósult meg változó minőségben és anyaghasználattal. Az idegenforgalom elsősorban hálószoba berendezését tette szükségessé, és ez általában nem járt jelentős átalakítással. Elkezdődött a pinceszintek fokozatos használatba vétele is. Sikeresnek tekinthető két felső piacsori ház utcai pincéjének étteremmé alakítása, de nyílt már ajándékbolt, üzlet, és borozó is. Említést érdemelnek azok az esetek amikor a funkcionális átalakítás az eredeti állapot visszaállítását, azaz az utólag felhúzott falak elbontását, vagy az egykori nyílászárók megnyitását eredményezte. Az alapítvány – a rugalmasság jegyében – két esetben hozzájárult egy-egy belső válaszfal elbontásához.

A lakóházak funkcionális átrendeződése a turistaforgalom bővülésével tovább fog folytatódni.

Átfogó vagy nagyobb lélegzetű helyreállítások

Átfogó vagy nagyobb léptékű helyreállítás tíz védett ház esetében valósult meg, ezekből három az alapítvány tulajdonát képező korábban romos vagy veszélyeztetett, különös építészeti értékkel bíró épület. Két államosított ingatlan a tulajdonjog szerencsés megváltozása után került felújításra. A jogaikba visszahelyezett tulajdonosok az egyik épületet teljesen a másikat részlegesen már helyreállították. Két műemlékház esetében az értékesítést követően az új tulajdonos jóvoltából készülhetett el átfogó beavatkozás. Ezekről az alábbiakban részletesen szólunk.

Kapucsere és helyreállítás

A hagyományos kapuk helyreállításának igénye már a program kezdetén felmerült. Az ismertté vált sárkánykilincses kapunak, valamint a Felső Piacsor legnagyobb kötött kapujának tulajdonosa már az első pályázat meghirdetésekor benevezett, ám a megítélt összeg felhasználására megfelelő szakember hiányában nem kerülhetett sor. A megoldást egy háromtagú torockói munkacsoport műemlékes szakképzése biztosította, ők 2000-től kezdődően szakmai felügyelet mellett elvállalták az igényes restaurátori munkát. Ily módon, néhány hasonló, ám kevésbé reprezentatív kapu-helyreállítással egyetemben, 2002-ben mindkét munka sikeresen elkészült. A minimális beavatkozás elve szerint a munkálatok a kikorhadt bálványok cseréjét, vagy kiegészítését, a kapu nyílószárnyainak részleges faanyagcseréjét jelentették. (Pontosan a minimális beavatkozás, azaz csak a teljesen elkorhadt faelemek cseréjének engedélyezése jelentette a legnagyobb akadályt a folyamat útjában, ugyanis mind a tulajdonosok, mind a helyi mesterek kezdetben sokkal átfogóbb nagyobb cserében gondolkodtak, mint ahogy az műemlékes szempontból elfogadható lett volna.) A kapuk eredeti faanyagát telítettük, majd szükség szerint pácoltuk, az új anyag esetében, a megkülönböztethetőség elvének betartása mellett, törekedtünk a szín minél harmonikusabb beállítására.

A létező kapuk helyreálltása mellett sikeresen indult a nem illeszkedő vaskapuk cseréje. A helyreállítási pályázati rendszerben meghirdetett folyamat a település általános képének javítását célozza, és kezdetben a Főtérre, és a főbb útvonalakra összpontosított. Az új anyagból készült hagyományos kapuk ugyanolyan módszerrel készülnek, mint egykori társaik néhány évtizeddel korábban, az egyetlen új technikai megoldást néhány esetben a fémkapuk oszlopainak tartószerepben történő megőrzése jelentette. A faragott tölgyfabálványok felfogását a meglévő oszlopokra a restaurátorcsoport a tulajdonosok kérése alapján dolgozta ki. Ezzel az olcsóbb módszerrel el lehetet kerülni, hogy a bebetonozott vasoszlopok kiemelését követően a falak megrepedjenek.

Új épület, kiegészítés tervezése és kivitelezése, jogi védelem

Illeszkedő új épületek vagy kiegészítések tervezése a program kezdetétől meghirdetett cél, ám minden bizonnyal ezen a téren érte el az alapítvány a leggyengébb eredményeket. Meg kell különböztetnünk a program kezdeti éveit jelentő szakaszt, amikor az alapítvány semmilyen jogi eszközzel nem rendelkezett a kiegészítések ellenőrzésére, mivel a település még nem élvezett műemléki védettséget. 2000-től a falu jogi státusa rendeződött, azaz védett műemléki övezetté nyilvánították, ám a törvények betartásának útja hosszú és nehézkes.

1996–2000 között az új épületek befektetőire az alapítvány kizárólag ésszerű műszaki és anyagi érvekkel tudott hatni. Tapasztalatunk a hosszú és kimerítő tárgyalási folyamatokról keserű, a tulajdonosok többsége esztétikai érveket egyáltalán nem fogadott el, a műszaki és anyagi érveket is csak töredékében értette meg. A legtöbb helybéli számára az építkezési terv szükségessége terhes volt, az építész szerepét fölösleges rosszként, költségforrásként értelmezték, gyakran próbálkoztak a rendszert kijátszásával. A műemlékes tevékenység sikere tulajdonképpen csak a kis számú beavatott előtt világos: azok előtt, akik tudomást szerezhettek arról, hogy milyenek is lettek volna a szóban forgó beavatkozások, ha úgy épülnek fel, hogy az alapítvány munkatársai a tervezési, kivitelezési folyamatba nem szólnak bele. Néhány torzszülött épület felhúzását elkerültük, ám sajnos megállapíthatjuk, hogy az ingyenes tervezés ellenére, szinte mindig valamennyire eltértek a tervtől, az eredménnyel ezért sem az építész, sem az alapítvány nem büszkélkedhet. (A tulajdonosok pedig általában nagy későre szembesülnek saját hibájukkal, és bánják, hogy a kivitelező mester legegyszerűbb megoldást szorgalmazó szavát, vagy saját merev elképzeléseiket követték.)

1998–2000 között elkészült két fontos településrendezési tanulmány az alapítvány anyagi hozzájárulásával, egy műemlékvédelmi szaktanulmány, majd ennek felhasználásával az építkezési engedélyek kiadásához elengedhetetlenül szükséges általános településrendezési terv. Viszonylagos sikernek tekinthető, hogy e dokumentumok összeállításánál figyelembe vették az alapítvány kutatási eredményeit, és helyismeretét.

Szintén az alapítvány erőfeszítéseinek köszönhető, hogy többszöri nekifutás után 2000-ben a művelődési minisztérium Torockó teljes belterületét műemlékileg védett övezetté nyilvánította. Így építkezési engedélyek Torockó belterületén, és a völgy egészét felölelő védelmi övezetben csak a területi műemlékvédelmi szakhatóság jóváhagyásával adhatók ki.

2000-től kezdődően az alapítvány szerepe fokozatosan felértékelődött, 2004-től pedig, már informálisan ellátja – egy civil szervezet számára elérhetetlennek tűnő – hatósági jogkört is. Ez úgy vált lehetségessé, hogy a Torockóért illetékes területi bizottság elővéleményezési joggal látta el az alapítvány szakmai kuratóriumát, és magára vonatkozóan is kötelezőnek tekinti az ajánlások elfogadását. A jogi védelem szoros volta ellenére a folyamatban levő tervezési feladatok hosszú tárgyalásokat, konfliktushelyzeteket, és mindkét oldalon növekvő frusztrációkat okoztak. Bár az alapvető hozzáállás sokat változott, az eredmények még mindig váratnak magukra. Továbbra sem sikeres, esztétikus, illeszkedő és minőségi kortárs építészeti beavatkozásokról, hanem az építészeti összkép elkerült, vagy kisebb léptékű rombolásáról beszélhetünk.

A kiegészítések, vagy új épületek tervezését a program kezdeti szakaszában az alapítvány testvérintézménye, az Utilitas tervező műhely vállalta, majd a tervezők köre szélesedett. Amennyiben az alapítvány ilyen irányú felkérést kap műemlékvédelmi szakképesítéssel, vagy legalábbis ilyen irányú ismeretekkel rendelkező építészt ajánl. Általánosabb azonban, a műemlékes képzettséggel nem rendelkező, a befektetők által választott műhelyekkel való terveztetés, és a velük kialakított párbeszéd.

A fent leírtak mellett meg kell azonban jegyezni, hogy az elmúlt tíz év alatt elkészült néhány illeszkedő új épület terve, ám sajnálatosan a befektetők anyagi erejének hiányában ezek nem valósultak meg. A megvalósult munkák között sikeres a szerény térfogatú, ám annál igényesebb építészetet megvalósító beavatkozás a 259. számú ház kiegészítése. A 15. számú ház mellett felépülő kiegészítést a szűk pénzügyi keret fosztotta meg igényes részleteitől, arányaiban viszont a tervezettnek megfelelően épült fel. A tervezettől eltérő formában épült fel az 1. számú ház kiegészítése, és várat magára a 224. számú ház befejezése. Szintén alapítványi kényszer szelídítette meg a 254. számú ház meglehetősen agresszív tervét, ám itt sem az egyeztetett megoldás valósult meg. Ugyanez történt a 14. számú ház kiegészítésével. Elsőként készült el a 235. számú telekre épülő ház terve, ám anyagiak híján a felépítés reménye is szertefoszlott. A megnevezett tervek az alapítvány szoros közreműködésével és építész bizottságának ellenőrzése, szakmai vezetése mellett készültek. Sajnos sok az alacsony színvonalú tervek alapján elkészült kiegészítés is. A 186. számú ház esetében az építkezés folyamán sikerült a helyszínen a helyzetet pozitívan befolyásolni. Nem ritkák az építkezési engedély teljes hiányában felhúzott beavatkozások sem. Ilyen helyzetben sajnos, a hatóságok nem elég határozottak. A legsúlyosabb kihágás a 299. számú műemlékház tőszomszédságában, a telek mélyében, turisztikai panzió céljaira készített, emeletes – anyaghasználatában, tömegében és formai megoldásaiban helyidegen – előregyártott faház megépítése volt.

Az alapítvány elővéleményezési jogkörének gyakorlása során többszöri visszautasítással, újratárgyalással, egyeztetéssel sikerült több tervet műemléki szempontból elfogadható mederbe terelni, ugyanakkor sajnálatos, hogy a kivitelezés során bekövetkezett változtatások miatt, végül mégis torzult az épület. (például a 201. számú ház kiegészítése). Sajnálatos, hogy még mindig többen, akár befolyásos torockói polgárok is a törvények megkerülésének útját választják.

A bizottsághoz érkező tervek nagy része a falu körüli védelmi övezetbe épülő házakat érinti. Ez a terület az elmúlt években nagy változáson ment át, felépült két görögkeleti kolostoregyüttes, és tucatjával jelentek meg az építészt szinte teljesen nélkülöző hétvégi házak. Nagy részük 2004 előtt készült, de a telekvásárlás és beépítés folyamatos. Sok befektető engedéllyel sem rendelkezett. Jelen helyzetben az alapítvány szakbizottsága a völgy alsó részében (a kolostorok környékén) épülő házakkal kapcsolatban, a törvényes keretek betartása mellett nem alkalmaz hangsúlyos megszorításokat, míg a javasolt világörökségi védett övezetbe kerülő építményeknél anyaghasználati és aránybeli feltételeket szab. Természetesen, a falu közvetlen környezetében elhelyezendő befektetések esetén, próbálunk határozott állásponton maradni. A szakágban tanúsított általános romániai törvénytisztelet mértékének ismeretében az alapítvány álláspontját fenntartani nem egyszerű.

Mindenképpen örvendetes, hogy egyre több terv érkezik bizottságunk elé, az elővéleményezési jogkör gyakorlata lassan beíródik mind a torockói önkormányzat, mind a megyei szervek tudatába.

Zárszó

Az értékvédő program első tíz évének mérlegét megvonva megállapíthatjuk, hogy a műemlékvédelem a falu fejlődésének, mindennapjainak hangsúlyos részévé vált. Kétségtelen, hogy a Kárpát-medence egyik legépebben fennmaradt népi építészeti együttese a gazdasági-politikai átmenet viharos esztendeit műemléki integritását nagymértékben megőrizve vészelte át. Az épületek műszaki állapota jelentősen javult, a faluturizmusra alapuló gazdasági fejlődés az építészeti örökség fenntartható fejlődésének feltételeit is megteremtette.

Legfontosabb talán, hogy az értékek becsülését, tiszteletét sikerült a köztudatba táplálni, a torockóiak előtt világossá vált, hogy nemcsak kulturális kötelesség, de gazdasági lehetőség is a hagyományos építészet megőrzése.

A jövőre vonatkozóan viszont megállapítható, hogy az idegenforgalom gazdasági ereje nemcsak jó irányba befolyásolhatja az építészeti örökség sorsát. Folyik a küzdelem világörökségi státus elnyeréséért, a települést övező kultúrtáj védelméért, de a településszövetbe ékelődő új építészet minőségéért is. Minden bizonnyal kevésbé kell tartanunk ma már műemléképületek lebontásától, mint tíz évvel ezelőtt, annál inkább félhetünk az oda nem illő cicomák, rosszul értelmezett fejlesztések, túlzott tatarozások, és aránytalan új épületek romboló hatásától. Az egyre befolyásosabb fiatalabb korosztályt, a helyes esztétikai ítélőképesség, a helyes szakmai hozzáállás előtti főhajtás, sajnos nem jellemzi elég megnyugtató mértékben, az országos átlagnak megfelelő langyos törvénytisztelet pedig szintén hátráltató. Annak ellenére, hogy Torockón csaknem minden aktív közéleti „szereplő” érdekelt az örökségvédelem sikerében, az eszközök és módszerek tekintetében sok az értetlenség és félremagyarázás, amely a folyamat sikerét veszélyezteti.

Egyértelmű tehát, hogy az értékvédő program keretében bőven van még feladat és kihívás, és bízunk abban, hogy az anyagiak hiánya nem készteti majd alapítványunkat a vállalt célok feladására. Reméljük, hogy újabb tíz év elteltével hasonló sikerekről és újabb eredményekről adhatunk számot.