Műemlékes nyilvántartási szám: C J – I -s- B – 0 6924

Kolozsvár korai történetét, az írott források hiányában, napjainkig homály borítja. Az viszont bizonyos, hogy a kora Árpád-kori vármegyerendszer szervezésének időszakában három fontos, egymással szorosan összefüggő központtal kell számolnunk: a kolozsmonostori ispánsági várral (Kolozs vára), a vár vonzáskörében kialakuló suburbium jellegű településsel (Kolozsvár), valamint a kolozsaknai sóbányával. A vármegyeközpontként működő földvár a sóbánya, illetve a Váradra vezető út védelmét is szolgálta.

Habár ispánját csak 1177-ben, valamint magát Kolozs várát csak 1213-ban említi először oklevél, már a XI. században működnie kellett az ispánsági várnak, amelynek maradványait (a mai napig látható földsáncokat) a monostor negyedi Kálvária-tetőn találjuk: alakja a dombhoz igazodott, így a gerendavázas szerkezetű földvár egy kelet-nyugat irányban nyújtott, 220 × 98 méteres tengelyű, ovális alaprajzzal rendelkezett, kapuja feltehetően a délkeleti oldalon nyílt, akárcsak napjainkban. A vár eredeti szerepköre viszonylag korán, legkésőbb I. Szent László király (1077–1095) uralkodásának idején kibővült: itt létesült az a Szent Benedek-rendi apátság, amelyről elnevezték a korábban különálló településként létező Kolozsmonostort, és amely templomának kései utóda a mai Nagyboldogasszony, más néven Kálvária római-katolikus templom. A konvent hiteleshelyi (locus credibilis, a közjegyzőséghez hasonló szerepkör) tevékenysége, amelynek köszönhetően Erdély legfontosabb közintézményei közé emelkedett, már a XIII. században kimutatható. Ekkor viszont már nem működött itt ispánsági vár: a vármegye szervezete egy ideig az apátsággal együtt osztozhatott az erődítésen, majd a XII. század végére elhagyta az egyre ritkábban használt várat.

A földvárat egy ideig még karbantartották, viszont az 1241- es tatárjárás során elpusztult az egyébként már elavultnak számító erődítés. A többször átalakított bencés apátság az 1556-os szekularizációig működött itt. A XVI., majd a XVIII. században rövidebb ideig jezsuiták laktak itt, az 1780- as években magtárként hasznosították, majd a 19. század elején városi építkezésekhez használták fel köveit. A több
ízben átalakított középkori templomból csak a szentélye és sekrestyéje maradt fenn (XV. század), hajója 1895–1896 között épült neogótikus stílusban.

Érdekesség: 

1. Jakó Zsigmond történész, levéltáros, egy 1984-ben közölt tanulmányában, a kolozsmonostori
   apátság kiváltságleveleinek vizsgálata során fényt derített egy XIV. század második felében kitervelt és végrehajtott oklevélhamisító akcióra, amelynek kezdeményezője feltehetően Ottó apát (1361–1383) volt, kivitelezője pedig egy úgynevezett István deák magister, aki jártas lehetett a királyi kancellária gyakorlatában, és akit később Losonczi László erdélyi vajda oklevelek és pecsétek hamisításáért máglyahalálra ítélt. A hamisítványok az apátság jogi vitáit voltak hivatottak rendezni, megerősíteni annak tulajdonjogát bizonyos birtokok felett, hiszen az apátság eredeti okmányai elvesztek a korábbi zavargások során: például, a XII. század végén az erdélyi püspök erőszakkal behatolt a monostorba és az apátot két szerzetessel együtt börtönbe vetette, majd a XIII. század elején Vilmos püspök (1204–1221) elpusztította az apátság kiváltságleveleit. A hamisítási akcióra fény derülhetett, mert miután 1383-ban Mária királynő elrendelte, hogy Ottó apát felmutassa az eredeti okleveleket, az apát eltűnik az írott forrásokból és a konvent hiteleshelyi tevékenységét felfüggesztik, autentikus pecsétjét összetörik, csak egy új apát kinevezése után, 1384 májusától folytatja tevékenységét.
   

   Fotó: Szabó Tamás