Műemlékes nyilvántartási szám: CJ-II-m-B-07576

Az első ízben 1261-ben említett (Coplon) Kapjon falu neve feltehetőleg a XIV. század elejéig itt birtokos Kaplyon nemzetség nevéből származik. Később (hosszabb-rövidebb megszakításokkal) a csicsói uradalomhoz csatolt falu királyi birtok volt. 1606-ban Bánffy László és Haller György kapta adományként, majd a következő évszázadokban a Haller család tulajdonaként szerepel a forrásokban (néha más családokkal együtt).

A jelenlegi rokokó stílusú kastély valószínűleg a XVIII. század közepe után, de mindenképp 1771 előtt épült ki, egy 1729-ben még részletesen leírt, erődített (a kör alakú saroktornyokkal ellátott erődítés nyomai ma is láthatók az épület körül) udvarház átalakítása során. Ekkor készült el az a tömör, emeletes, zsindellyel fedett manzárdtetős épület, amelynek főhomlokzatához a földszinten loggia, emeletén pedig négy ión fejezetű oszlop által tartott terasz csatlakozott, és amely különösen a Kolozsváron is aktív osztrák származású szobrásznak, Anton Schuchbauernek tulajdonított gazdag építészeti díszítésének köszönhetően ismert. A földszinten „füles” ablakkeretek találhatók, az emeleti keretek felett pedig egyedi formájú, kagylódísszel kiegészített timpanonokat láthatunk, amelyeket felváltva török fejek és fenyőtobozdíszek koronáznak, mindezt kiegészítik az állatalakos (agarak, sólymok, griffek) fejezetű pilaszterek, valamint a szalagfonatok, indadíszek és rocaille motívumok sokasága.

Az épületbelsőt egy 1795-ből származó leltár, a Descriptio castelli Kapjonensis alapján ismerhetjük meg: a falakat, boltozatokat, mennyezeteket több színben pompázó stukkódíszítés fedte, a „gyöngy színre festett” ajtó- és ablakrámák rokokó díszítésűek voltak, a berendezést pedig fehér csempekályhák és a korszak bútorai egészítették ki.

A XX. század elején a kastélyt az akkor tulajdonos széki Teleki család adta el Elekes Viktornak, aki az 1920-as évek tűzesete során leégett manzárdtetőt egy egyszerűbb formájúra cserélte.

1950-ben a kastély földszinti termeibe, valamint a melléképületekbe az alsókosályi Termelőszövetkezet (TSZ) költözött, míg a kastélykertet felszántották és a fákat kivágták. Ebben az időszakban a kastélybelsőből már valószínűleg hiányzott a bútorzat, viszont az épület továbbra is megőrizte történeti ajtó- és ablakrámáit és díszítő kőelemeit, valamint a kör alaprajzú tornyokkal ellátott erődítését. A karbantartási munkálatok hiánya (amelyhez a falubeliek is „hozzásegítettek” az évek során kiemelt kövek eltulajdonítása által) 1956-ban a nyugati homlokzat, illetve a helyiségek mennyezetének és boltozatainak részleges összeomlásához vezetett.

Noha már 1964-ben készült egy sürgősségi beavatkozásra vonatkozó terv, valamint a Műemlékek Igazgatósága többször próbált méltóbb rendeltetetést (kulturális központ, otthon, árvaház) találni az épületnek, pénzalapok hiányában a munkálatok kivitelezésére csak 20 évvel később került sor: egy nagy sietséggel végrehajtott részleges megerősítés történt, amely során vasbeton koszorút és új cseréptetőt helyeztek el a már morzsolódó falak és ingatag kémények fölé. Nem meglepő, tehát, hogy valamikor 1982 és 1986 között a tető középső része beszakadt, ami az épületbelső boltozatait is érintette. Ezt követte az épület gátlástalan kifosztása, ami 1986-ban arra késztette a kolozsvári történeti múzeum munkatársait, hogy felszólítsák dési kollégáikat: lépjenek közbe, mentsék meg az értékes kődarabok bár egy részét (török fejek, urnák, kagylós keretek).

Jelenleg a visszaszolgáltatott kastély előrehaladottan romos állapotban van. Kívülről látogatható, de az épületbe nem ajánlott bemenni.

Érdekességek:

1. A Szolnok-Dobokavármegye monographiája (IV. köt., megjelenése: 1901) szerzője szerint „[l]egszebb az egész kastélyban az úrnő boudoirja, egy festett szoba már a rococo-korból”. A helyiség falait, amelyet az 1795-ös leltár a tulajdonos Haller János édesanyja, Borbála (szül. Csáky) szobájaként azonosít be, az öt érzék allegóriája díszíti: ízlelés (gustus), szaglás (olfactus), hallás (auditus), látás (visus) és tapintás (tactus). Az allegorikus jelenetek készítője a kolozsvári festő, Matthias Veress (1748–1809), aki nagyobb méretű (120×100 cm) vászondarabokra festette ezeket, a vásznakat pedig a falakra rögzítették. Mindegyik jelenet egy-egy díszes, rocaille motívumokból és növényi indákból álló stukkókeretbe került.

2. Kiválóan szemlélteti a helyi hatóságok hozzáállását a gondozásuk alatt levő műemlékkel szemben az a tragikomikus történet, amelyet két művészettörténész mesélt el: még a kommunizmus alatt volt alkalmuk felkeresni az épületegyüttest, amely során a faluközpontban is jártak. Itt találkoztak egy a kastélyból ellopott kőkagylóval, amelyet hirdetőtáblaként használt a falu nyilvános bejelentésekhez és a község elöljáróinak a bemutatásához.

Országos Örökségvédelmi Intézet, DMI Archívum, 801/1955 iratcsomó. Köszönet az ARCHÉ Egyesület segítségéért.